Aion Lore II – Elysea

A történet érthető okokból innentől kettéágazik, az Elyos verzióval kezdem.

atreia2

Népemmel együtt – akiket ma Elyosként ismernek – a világ alsó felében találtuk magunkat, a vidéket pedig később Elyseának neveztük el. Szemünket vakította a közeli csillag ragyogása, ami annyira élesnek és bántónak hatott a Torony kellemes fényéhez képest. Azonban hamar alkalmazkodtunk az új viszonyokhoz, és elfacsarodott a szívünk, bárhányszor tekintettünk is az ég fele, ahol ott lebegett Atreia felsőbb, sötétbe borult maradéka.
Az újonnan besütő csillag fénye különösen széppé varázsolt mindent, es minket is csodálatos lényekké változtatott az idők során. Bőrünk ragyogott, szívünk pedig bátorsággal telt meg…lassan elhittük, hogy ami történt, valójában Aion akarata volt. Városainkat immár a Balaurok sem voltak képesek elérni, ugyanis Siel és Israphel önfeláldozása egy ismeretlen űrbe taszította ősellenségeinket. Az öt Empyrean Lord, akiket Siel es Israphel küldött, gondoskodásuk alá vonták népünket, magukat pedig Seraphim Lordként kezdték nevezni. Történeteikkel és meséikkel biztosították, hogy egyetlen generáció se feledkezzen meg arról, honnan jöttünk és kik voltunk, mi vezetett ahhoz, hogy ide kerültünk. A bűnbak természetesen Lord Asphel és az őt követő másik négy Empyrean Lord lett, akik annak idején a Balaurokra támadtak. Lassan újjáépítettük életünk romjait, és ezzel együtt megszületett új fővárosunk, Sanctum is, mely hűen tükrözi világunk gyönyörűségét és magasztosságát. Esküt tettünk mindahányan voltunk, hogy életünk árán is megvédjük, a Seraphim Lordok pedig megtették közülünk a legerősebb daevat a város Őrzőjévé.

Hétszázötven év telt el így, és mi gyarapodtunk és sokasodtunk. De az idők újra a változás szelét hozták: a bolygó lassanként elkezdte begyógyítani súlyos sebeit.

Aion dicsőséges Tornyából mindössze két csonk maradt meg a Kataklizma után; egy Elysea világán, a másik pedig Atreia felső féltekén. Egy napon azonban a csonk körüli terület morajlani kezdett, és a törmelék lassanként a levegőbe emelkedett. Többen azonnal a helyszínre siettek, hogy megfigyeljék, mi történik, és térkapukra lettek figyelmesek, amik a Torony egyes darabjaihoz vezettek, egy különös, ismeretlen világba, ahol az aether úgy áramlott a levegőben, mint a víz a folyókban. Az új világot Abyssnak neveztük el, a legbátrabb daevak pedig felderítésére indultak. Hamar kiderült, hogy az aether olyan gazdagon átszövi ezt a vidéket, hogy csak azokhoz a legendákhoz tudjuk hasonlítani, amiket még az Empyrean Lordok meséltek a Kataklizma előtti időkről. Azonban a portálok nem voltak veszélytelenek, számosak vesztek oda, miután mögöttük bezárult az átjáró, és örökre a másik világban ragadtak.
Egy nap azonban új kaput találtak felderítőink, ami hatalmasabb és jóval stabilabb volt minden eddiginél. Közülünk Deltras – egy Őrző – és légiója, a Vihar Légió lépett át először a kapun, és legnagyobb meglepetésükre Atreia felső féltekén találták magukat. Ahogy felpillantottak az égre, többé nem az árnyékba borult, sötét világot pillantották meg, hanem Elysea napfényben fürdő mezőit és városait. Óvatosan és apránként kezdték meg a vidék felderítését, ami valaha a saját világuk része volt. Itt, közel ezer év eltelte után találkoztak először Asmodianokkal, férfiakkal és nőkkel, akik valaha a testvéreik voltak. Ezeket a torz kifacsarodott lényeket az egyik kegyetlen Empyrean Lord, Zikel vezette. Deltras és társai Zikel fogságába estek, ahol a szörnyű teremtmény – aki valaha Ariel Úrnő bizalmasa volt – földhöz szegezte Deltrast, és követelte tőle, hogy tagadja meg a Seraphim Lordokat gyengeségükért. Deltras azonban nem engedelmeskedett a parancsnak, és örökre elátkozta Zikelt.
A csapatból mindössze ketten tértek vissza erejük utolsó morzsáit mozgósítva, hogy a csodás mezőkön az üzenettel együtt kileheljék lelküket: nem vagyunk egyedül.

A hír mindenkit letaglózott; senki sem tudta elképzelni, hogyan lehetséges, hogy bárki is túléljen azon a háborgó, fagyos vidéken. Még jobban lesújtott mindenkit, mivé lett önnön vérünk. Megkezdődtek a készületek a közelgő háborúra.

Azonban történt még valami, ami egy évezred minden reményét döntötte porrá, egy napon újabb hatalmas kapu nyílt az ismeretlenbe, ahonnan elő özönlöttek a rémek, akiket sosem akartunk viszontlátni – a Balaurok visszatértek. Hamar egyesítették erőiket, a gyengébb fajokat pedig, csakúgy mint régen, uralmuk alá hajtották. Dühük sosem látott volt, és most, már csak magunkra számíthattunk. Ki kell tartanunk. Elyosok vagyunk, a hajnal első sugara, a szebb holnap reménysége. Mi vagyunk az Élet, és minden öröm ami benne található. Mi vagyunk az ökölbe szorított kéz, ami lesújt azokra, akik fenyegetik mindazt amit elértünk.

Ennek ellenére mindannyiunkat átjárt a kétely. Vajon még mindig élvezzük a hatalmas Aion kegyeit? Valóban olyan bölcsek vezetőink, ahogy azt hisszük? Sikerülni fog-e valaha hatalmas tervünk, hogy a világot a felvilágosult, és civilizált Elyos városok uralják? Vajon tényleg jobbak vagyunk a szörnyetegeknél, akikkel szembenállunk? És talán a legégetőbb mind közül: jogunk van-e azt tenni amit tenni akarunk?

Azonban a lélek nyugtalan csapongásait nem csitítja sem önmarcangolás, sem nyílt vita. A szellem az, ami ilyenkor nyugodni kíván. Van egy ősi legenda, valószínűleg még Kataklizma idejéből maradt fenn. Egy fiatal Elyos fiúról szól, akit kételyek gyötörtek, és Ariel Úrnőhöz imádkozott útmutatásért. Ariel megjelent neki egy vízióban, és mindössze három szót mondott:

“Hit és harc.”

Fogadjátok hát meg ezt a tanácsot ti mind, kik olvassák most soraimat. Ne kétkedjetek, és ne nyugtalankodjatok: ragadjatok fegyvert és sújtsatok le! Mikor együtt vonulunk a harcba, és csillogó vértjeinken ragyog a szikrázó nap sugara, szívünk pedig az Úrnőért dobog, a kétely úgy párolog el, mint a hajnali harmat.
A hit önmagában mindössze tiszteletreméltó buzgalom, azonban az Elyosok sosem lesznek mártírok. A harci erő viszont a felsőbb erők útmutatása nélkül mindössze öncélú brutalitássá korcsosul. A hit és a harc együtt azonban biztosítja számunkra azt az erőt, amivel elérhetjük mindazt, ami szükséges egy szebb jövő eléréséhez. Tartozunk ennyivel azoknak, akik már nincsenek köztünk.

Teljesen véletlenül azonban hamar rájöttünk, hogy nem élvezhetnénk sokáig az Asmodianok fölött aratott esetleges győzelmünket…ugyanis Atreia haldoklott.
Világunkból folyamatosan párolgott el az aether Abysson keresztül, és ha valaki nem képes ezt megállítani, vagy legalább szabályozni, a csodás esszencia nélkül maradunk. A világ ezzel egyidőben egyszerűen darabokra szakad, és a két félteke pedig elsodródik a végtelen űrbe. Minden, amit elértünk egy szempillantás alatt megsemmisül, minden, amiért dolgoztunk, elveszik.

A papok és teológusok azonnal kutatni kezdtek, mit lehetne tenni. És időbe telt ugyan, de rájöttek. Abyss nem más, mint az Öröklét Tornyának mágikus lenyomata a két világ között. A hirtelen felszabadult iszonyatos mennyiségű energia miatt jött létre, amikor a Torony megsemmisült…és ez a hatalmas energia a Torony két megmaradt pólusa között áramlik folyamatosan. Ha elpusztítjuk az Asmodianok tornyának maradékát, és sikerul megsemmisíteni a világ másik felét, nem csak ettől a fekélytől szabadítjuk meg Atreiat, hanem Abyss is örökre bezárul.
Ez tehát az utolsó próba, amit teljesítenünk kell, mielőtt learathatjuk munkánk gyümölcsét: elpusztítani az Asmodeanokat, hogy Atreia megmeneküljön, és beköszönthessen a Paradicsomi Kor.

Hit és harc!

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: